Tegyük fel, hogy jól teljesítesz valamiben, sikereid vannak, jól végzed a munkád, dicséretet is kapsz, külső szemmel nézve okod nem lehet panaszra... belül mégis szorongsz és kattogsz, hogy ezt a sikert nem magadnak köszönheted. "Szerencsém volt. Pont jól jött ki a lépés. Másnak is sikerült már. Ez a minimum. Csak sajnálatból ismerték el a munkámat."

Ismerős? 

Ha neked is van ilyen magyarázatod, gondolatban jegyezd ide:

...........................................................................................................................................

Ha sikerült kitölteni a pontozott vonalat, és ez egy gyakran megjelenő mondat a fejedben, akkor lehet, hogy te is az úgynevezett imposztor jelenségen osztozol a népesség 70%-ával. Azaz, miközben objektíven jól teljesítesz, saját eredményeidet alul értékeled, és még attól is szorongsz, hogy kiderül, nem voltál elég jó a feladathoz. 

Miért?

A miértekre a pszichológia nem ad egy mondatos válaszokat és recepteket, ettől szép és hiteles ez a szakma. Számos kutatás született viszont a bonyolultabb válaszok felderítésére. Összefüggést találtak például az imposztor jelenség, és aközött, hogy a szülő mennyire kontrollálja gyermekét. Az eredmények szerint, ha a gyerek nem tanulja meg szüleitől, hogy dönthet egyedül az őt érintő kérdésekben, és nem tapasztalhatja meg a felelősségvállalást, felnőtt korában jellemzően szorongást fog átélni ilyen helyzetekben.

Egy másik tényező lehet az "imposztorságban", ha egész gyermekkorunkban csak az a teljesítmény számít jónak és dicséretesnek, amit mások elvárnak tőlünk. Se több, se más, se kevesebb. Csak az, ami a környezetünk fejében tökéletes. Nyilván gyermekkorban ehhez az elváráshoz próbálunk igazodni, hiszen a szülők, a minket körülvevő szűk közeg az egyetlen biztos pont az ismeretlen, veszélyekkel teli világban. Ha ők azt mondják ez a jó, akkor így kell csinálnom.

Itt jön a képbe a "mások mit gondolnak rólam?" kérdése. Azt feltételezzük, hogy csak akkor szeretnek és fogadnak el bennünket, ha azt tesszük, ami mások számára a tökéletes megoldás. Fontosnak érezzük, hogy ezt el is mondják nekünk - ha lehet, minél többször. Az imposztor jelenséggel küzdők számára létfontosságúak ezek a külső visszaigazolások, ám ha pozitív jelzéseket kapnak, mégis tagadják azokat. Jelmondatuk: "áá, ez úgysem igaz". 

Nehéz szembe nézni másokkal, és reálisan fogadni az általuk mutatott tükörképet, ha saját magunkat és határainkat sem látjuk tisztán.  

Miért? Mert nincs hová beilleszteni az új, pozitív ingereket. Képzeljük el, hogy az énképünk nem más, mint egy kamra, tele színes üvegekkel, bödönökkel, kincsekkel és finomságokkal. Lehet, hogy nem ismerem a saját kamrámat, és azt sem tudom, hol a villanykapcsoló, inkább be sem megyek. Az is lehet, hogy azt gondolom, odabent csak értéktelen lomokat tárolok. Így ha kapok valakitől egy finom lekvárt ajándékba, honnan kéne tudnom, melyik polcra tegyem?! Vannak egyáltalán polcok ott bent? Nem is látok semmit. Végül legtöbbször vagy elejtem az üveget a sötétben tapogatózva, vagy be sem viszem inkább, hiszen úgysincs annak ott helye. Ha pedig valaminek nincs helye, azt inkább dobjuk a kukába. 

A kérdés az, hogy mitől és hogyan láthatná valaki, hogy mi van igazából a kamrában, mire képes valójában? Ideális esetben egy gyerek az alábbi folyamaton megy keresztül:

• legjobb tudása szerint tesz valamit
• erre reagálnak a körülötte élő felnőttek
• ha elég jól csinálta, megdicsérik
• ha nem annyira jól, akkor segítenek, hogyan lehetne jobban
• így tanulná meg, hogy milyen az, amikor elég jó, vagy amikor hibázik, és hogy amikor hibázik, az sem a világvége

Ha ehelyett a minta helyett a "mindent megteszek, de akkor sem vagyok elég jó", vagy a"nem próbálhatom ki, mit is tudok igazából" típusú mintákat tanuljuk meg, akkor homályban maradunk saját magunk számára, a teljesítményünket csak külső mércéhez igazítjuk. Állunk a spájz ajtajában értetlenül, belépnénk, de nem tudjuk, hová. Így inkább lemásoljuk a többiek kamráit, próbálunk az Insta és a főnök szerint szép kamrákat berendezni, miközben igazi vágyaink és képességeink rejtve maradnak.

Ismerned kell önmagad ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. Ez a kulcs. Nem gyors folyamat, és talán nem is egyedül tudsz végiglépkedni a rögös úton.

Gondolatban olvasd most vissza mit is írtál a fenti pontozott vonalra! Elég rosszul fest, igaz? Jogosan érzed magad elkeseredettnek és mérgesnek, amiért nem tudod büszkeséggel átélni sikereidet. Ez nem a te hibád! Amit tehetsz az az, hogy ahelyett, hogy tovább használnád a negatív mantrákat, megfogod ezt a mondatot, ránézel, összegyűröd, eltaposod, felgyújtod, elégeted, kiabálsz, megeszed és kihányod, vagy teszel vele bármit, ami kifejezi a haragod és szomorúságod. Nem rólad szól ez a mondat, hanem a külső elvárásokról. Az a mondat, ami rólad szól, valójában így hangzik: 

Elég jó vagyok, és mindenrendben.